Májusi Kavalkád

Most jön az a rész, hogy én előre szóltam, bár magam sem gondoltam volna, hogy ennyire elkések. Kifogások mindig vannak és persze megfelelőek, de senkit sem érdekel. Igazából engem sem. Júniussal és júliussal... hát maradjunk annyiban, hogy majd igyekszem... :)


Májusi Kavalkád


A vonaton ülve azon gondolkodtam, miért nem élek én inkább vidéken? Hiszen a táj gyönyörű, az emberek végtelenül kedvesek, a városok és a falvak sokkal barátságosabbak. Ó, nem. Ehelyett a koszos és zajos nagyvárosban élek, ahol csoda, ha kedves emberekkel találkozok. Persze ennek is meg van a maga hangulata. Programok elképesztő sokasága, és bármit megkapok, amire szükségem van, akár hajnali fél háromkor is. Ilyen a nagyváros.
Na, és persze, ha nem itt élnék, akkor nem találkoztam volna Rudolffal és Kittivel. Drága emberek! Legalább annyira vágytak az én szeretetemre, mint én az övékre. Ugyanolyan magányosak voltak, mint én. Szükségünk volt egymásra.
Gondolataimból és a tájban való gyönyörködésből a mobilom csengése zökkentett ki. Megnéztem a kijelzőt. Alfonz volt az, az idősebbik bátyám.
- Fanni, jól vagy? Minden rendben?
- Persze, minden oké. Mi a baj?
- Hugi, úgy volt, hogy háromkor együtt kávézunk. Hol vagy? Már többször hívtalak, de azt mondta, hogy nem vagy elérhető.
- Ó, te jó ég! Ne haragudj, nem írtam fel és kiment a fejemből.  Nagyon, nagyon sajnálom! Jajj...
- Semmi baj, kibírom valahogy. - Szinte láttam magam előtt tipikus vigyorát.
- Mivel tudlak kiengesztelni?
- Ezt még átgondolom, de ígérem, számon kérem. Merre vagy?
- Vonaton, egy ügy miatt vidékre kellett mennem kihallgatni egy tanút. Már nemsokára visszaérek a városba.
- Sikerrel jártál?
- Mondhatni. Nem volt túl közlékeny, én viszont annál bájosabb, így a végére egészen megeredt a nyelve.
- Ügyes kislány! Figyelj csak, amíg el nem felejtem. Mit csináltok szombaton Rudolffal?
- Azt hiszem, nincs semmilyen programunk. Miért?
- Ánya szeretné, ha átjönnétek vacsorázni. A fiúk anyáéknál lesznek.
- Megbeszélem Rudolffal, de azt szerintem el tudunk menni. Köszi a meghívást!
- Igazán nincs mit. Tudod, hogy Ánya a fejem vette volna, ha nem kérdezem meg.
- Igen tudom, mert mi nők mindannyian galádok és kegyetlenek vagyunk. Jól mondom?
- Egyet értek, csak Ánya előtt ne hangoztasd ezt! Na, mennem kell hugi, el kell hoznom a srácokat a suliból.
- Rendben. Vigyázz magadra és még egyszer, ne haragudj rám!
- Semmi baj! Majd hívj a szombat miatt!
- Úgy lesz!
Mosolyogva tettem le a telefont. Imádtam a testvéreimet, igazán. De, ha valamit nem írtam fel a noteszomba, akkor az olyan volt sajnos, mintha nem is létezne.
Eközben a vonat már külvárosban döcögött. A nagy épületek cseppet sem voltak vonzóak, mégis tudtam, hogy sosem lennék képes elszakadni innen. Az otthonom volt.


...


- Kukorica?
- Igen, két konzerv.
- Vaj?
- Igen.
- Éééééés banán? - meglóbáltam a két fürtöt, amit vettem a piacon, Kitti elégedetten bólintott. Listát kaptam, mit kell hoznom a hétvégére. Már a pakolás végén jártunk. Nagyon komolyan vette háziasszonyi mivoltát. Édes volt. Mire bevásároltam, addigra mehettem is érte az óvodába. Kitörő örömmel fogadott, mint mindig. hazamentünk és azt terveztük, hogy finom vacsorával várjuk Rudolfot. Nekiálltunk hát főzni.
 Már hét óra is elmúlt, Rudolf már bármikor megérkezhetett. Nagyon jól szórakoztunk, a házban hangosan szólt a "mesezene", mi pedig hangosan énekeltük. A tortát sütöttük éppen, amikor csöngettek. Kitti keze csupa ragacs volt, így én mentem ajtót nyitni.

A bejárati ajtót szélesre tárva, egy magas, karcsú, fekete szépség állt előttem. Napszemüvegét levéve szigorúan végigmért, majd elmosolyodott. Mintha már találkoztam volna ezzel a nővel.

-Üdvözlöm! Ez Bereg Rudolf háza?

- Igen, miben segíthetek?

- Nos, én…

- Márta??? – Rudolf hangja hallatszott a felhajtóról. Időközben ő is megérkezett és döbbenten meredt az ajtóban álló nőre. Akkor már végre nekem is leesett. Márta volt az, Kitti édesanyja és Rudolf volt felesége. Hát persze. Kitti akármennyire is hasonlított az apjára, nem tudta volna letagadni az anyját sem. A vonásaiban tökéletesen ott rejlett ez a gyönyörű nő. Mert, hogy gyönyörű volt, ehhez kétség sem fért. – Márta, te meg mit keresel itt???

- Én is örülök neked, Rudolf. Hát már meg sem látogathatom az én kis családomat?

Rudolf felvonta a szemöldökét és a csomagtartóhoz lépett, hogy kivegye a dolgait. Indulatosan lecsapta a csomagtartó a tetejét és elindult felénk. Mikor rám pillantott, feszült arca megenyhült.

-Drágám, azt hiszem, rájöttél, hogy a hölgy itt Márta, a volt feleségem. Márta, ő itt Fanni, a barátnőm.

- Nagyon örvendek, Fanni!

- Szintúgy! – mosolyogtam rá és arrébb álltam, hogy be tudjanak jönni a házba. Becsuktam az ajtót és vettem egy mély levegőt. – Szia drágám! Jó napod volt?

- Egészen mostanáig. De legalább te itt vagy. – morogta Rudolf és lepakolt.  – Felvinnéd kérlek…

- Apaaaaa!! – Kitti már az apja nyakában is volt.

- Szia kincsem! Jaj, de hiányoztál! Mit sütöttetek ki Fannival?

- Ó, Apa, olyan finom vacsorát csináltunk neked! – Kitti ekkor vette észre Mártát. – Ki az idegen néni?

Márta is, én is, Rudolf is elképedve álltunk egy darabig. Kitti nem ismerte fel az édesanyját. Rudolftól tudtam, hogy mióta Márta elhagyta őket, egyszer sem találkozott Kittivel. Illetve egyszer, de Rudolf szerint az nem számított igazi találkozásnak. A közös képeik ott voltak, de ezek szerint Márta elég sokat változott.  
-  Fanni, megtennéd, hogy felmentek Kittivel a szobájába? 
 -  Persze. Gyere édesem! Játszunk egy kicsit, rendben?

     Kitti nem értette, mi történik, de nem problémázott. Kíváncsian baktatott fel a lépcsőn, nagy szemeit Mártára meresztgetve. Még egyszer én is visszapillantottam rájuk. Márta rám nézett és tekintete ellenségesen villant.

…

-Játszunk még egy kört? – kérdeztem Kittit, miután legyőzött a társasjátékban.

     -Inkább rajzoljunk valamit Apának! Olyan szépen tudsz rajzolni!
     -Aranyos vagy. Na gyere, üljünk az asztalodhoz. Hozom a papírt, tied a ceruza!
      Átmentem Rudolf dolgozószobájába, hogy a nyomtatóból vegyek ki papírt.  Már éppen az asztalhoz ültünk, amikor meghallottunk Rudolf üvöltését.
     -MÉGIS MI A FENÉT KÉPZELSZ MAGADRÓL??? 
     Lefagytunk Kittivel. Riadtan pillantottunk egymásra. Valami nagyon rossz dolog történt odalent.
     -Maradj itt kicsim, mindjárt megnézem, mi a helyzet. Te csak rajzolj! 
     Leszaladtam a lépcsőn és berontottam a nappaliba. Rudolf az ablaknál állt és torka szakadtából ordított. Márta a szófán ült és türelmetlenül hallgatta.
     - Rudolf, mégis mi…
     -…NÉGY ÉVE ALIG HALLOTTUNK RÓLAD, ERRE MOST IDE JÖSSZ ÉS AZT MONDOD, HOGY ELVISZED A GYEREKET??? MÉGIS HOGY GONDOLTAD EZT???
     O-ó… Szóval ezt történt. Ez bizony baj volt. Rudolfot nem sok dolog hozta ki a sodrából, de ha Kittiről volt szó, akkor semmi sem számított. Ez így is volt rendjén, viszont ezek szerint most nem álltak túl jól a dolgok.
     -Fanni, jó, hogy lejöttél!  - szólalt meg Rudolf, mikor észrevett. – Támadt egy aprócska problémánk Mártával, amiben esetleg tudnál segíteni.
      -Igen??? – kérdeztük kórusban a nővel.

     - Igen drágám, tudsz segíteni. Te, mint ügyvéd, mit gondolsz arról, hogy a volt feleségem el akarja vinni a lányomat?

     - Nos, azt hiszem, előbb látnom kéne a papírjaitokat… - mondtam összezavarodva. – Nem tudom, miben állapodtatok meg a váláskor.

     - Abban, hogy Márta nem akar többet a lányával lenni. Ezt ő maga kérte. Hivatalosan nem is láthatná Kittit.

     - Értem drágám, de a biztonság kedvéért kérlek, mutasd meg a papírokat.

     - Persze, hogyne. Márta, ugye ezt nem gondoltad komolyan?

     - Tudod jól Rudolf, hogy nem szoktam viccelődni. Szeretnék foglalkozni vele, megmutatni neki a világot.

     - A világot? Együtt kellett volna felfedeznünk, hárman, de te elmentél!

     - Nos, azt hiszem, én most felmegyek… - morogtam és kihátráltam. Nem akartam hallani a veszekedés többi részét. Nagyon rosszul éreztem magam. Rudolf arról beszélt, mi lett volna, ha Márta nem megy el. Ha ő nem megy el, akkor én itt sem lennék.

    Az emeletre érve mély levegőket vettem. Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz.

     - Fanni? Itt vagy? – Kitti kukucskált ki a szobája ajtaján.

     -  Persze kicsim, már jövök is. – mosolyt erőltettem az arcomra és visszamentem a gyerekszobába.

    Már egy ideje játszottunk, mikor egyszer csak csendesen megkérdezte:

     -Fanni! Ugye ő az anyukám?

     - Igen édesem. Az édesanyád.
     - És megint velünk akar élni?

.    ....

      Lendületből bevágtam a húst a sütőbe, hogy megmelegedjen a vacsora. A krumpli ment a mikróba. Kitti kérdése szíven döfött, pedig jogos volt. Az anyja vissza akar jönni? Nyilvánvalóan a válasz nem volt, de akkor is. Márta még csak el sem köszönt Kittitől, amikor elment! De mit lát ebből Kitti? Akár azt is hiteti, hogy én vagyok, aki a szülei boldogságának útjában van. El kellett mennem.

      Levettem a kötényt, ami még mindig rajtam volt és elkezdtem szedelőzködni.

    -Hát te meg hová készülsz? – megperdültem, Kitti és Rudolf álltak az ajtóban.

    - Kaptam egy hívást és őőő, el kell mennem sürgősen. A sütőben a hús, a krumpli is melegszik. Torta a hűtőben…

   - Minden rendben? – Rudolf gyanakodva vizslatott.

   - Persze, csak el kell mennem. Most. – Nem bírtam rájuk nézni. Félő volt, hogy elsírom magam. De hát miért? Hiszen még semmi sem történt. Akkor meg minek hisztizek?

   - Kitti! Menj, mosd meg a kezed vacsora előtt.

    A kislány elindult, Rudolf pedig odajött hozzám. Szembefordított magával és már nem bírtam nem rá nézni.

    -Fanni, látom, hogy baj van. Ugye Márta miatt van? Ne foglalkozz vele, megoldom. Ez ne rontsa el a hétvégénket.

   - Ugyan Rudolf, ezt te sem gondolhatod komolyan. Ne foglalkozzak vele? Éppen megérkezett a volt feleséged és kitalálta, hogy magával viszi a lányodat. Ha nem kapja meg a felügyeleti jogot, akkor szerinted Kitti kit fog hibáztatni, amiért nem lehet az anyukájával? Vagy azért, mert ti ketten nem vagytok együtt? Megyek, lemondom a holnapi vacsorát.

   - Dehogy mondod le! Ánya egészen biztosan kiborulna, hogy mégsem megyünk. Most szépen megesszük ezt a fantasztikus vacsorát, amit készítettetek és nem foglalkozunk Mártával többet. Rendben? Kittit pedig bízd rám, elég okos ahhoz, hogy tudja, mi a helyes. Nem lesz semmi probléma.

   - Rudolf, tudod jól, hogy igazam van! Kitti mindig is kérdezősködni fog.

    Zaklatott voltam. Rudolf szótlanul nézte, hogy pakolok, eközben már hallottuk, hogy Kitti énekelve terít a vacsorához. Valami marcangolt belül. Csalódottság? Olyan boldog voltam az elmúlt hónapokban... Hát  máris vége lenne?

    - Kérlek, Fanni, ne menj el! Egyikünk sem akarja, hogy elmenj.Nem hinném, hogy azzal jobb lenne a helyzet.
    Nagyot szusszanva ejtettem táskámat a pultra. Fáradtnak éreztem magam. A hét is hosszú volt, hát még ez a nap.
     Rudolf hogy tudta máris túltenni magát az egészen? Ő miért nem érezte magát olyan rosszul? Hiszen az ő volt felesége jött vissza. Hogyan lehetséges ez?
    - Fanni... Tudom, hogy Márta megjelenése váratlan és felkavaró... - Igen, pontosan ezt a szót kerestem. Felkavaró. - ... de nem szabad, hogy ez elrontsa ezeket a klassz napokat.
    - Hogy csinálod ezt? - Kérdőn nézett rám, ezért folytattam: - Soha, semmin nem akadsz fenn, hosszabb ideig, mindent sokkal könnyebben megemésztesz, mint mások.
   - Nem hinném, hogy jobban tudnék feldolgozni rossz dolgokat, mint mások, sőt, magamba fojtom. Ez talán még rosszabb, mintha kiadnám magamból. Komoly esélyem van néhány gyomorfekélyre idős koromra. 
   Ezen már muszáj volt mosolyognom. Reméltem, azért ez elkerülhető lesz. Megadóan a sütőhöz léptem és kivettem a már meleg húst belőle.
   - Fanni, ugye maradsz? - szaladt be Kitti a konyhába. 
   - Igen kicsim, maradok. - mosolyogtam rá, mire boldogan szaladt az evőeszközökkel az étkezőbe.



    ...



    A hétvége csodálatos volt. Rudolf minden erejével azon volt, hogy én még véletlenül se foglalkozzak a problémákkal. 
    Vasárnap este, amikor hazaértünk a moziból, Rudolf megszokásból megnézte a postaládáját. Csodálkozva vett ki belőle egy borítékot. Mi Kittivel az emeletre indultunk, készültünk a lefekvéshez. Gyorsan megfürdött és már éppen a meséjét olvastam, amikor Rudolf is bejött. Leült az ágy másik szélére, elmélázva figyelt minket. Mikor befejeztem az olvasást, mindketten elköszöntünk Kittitől és visszamentünk a földszintre, hogy beszélgetésünkkel ne zavarjuk a kis hercegnőt.
    - Haza akarsz menni? - a nappaliban leültem a kanapéra, Rudolf pedig lefeküdt, fejét ölembe tette.
    - Igen, reggel korán megyek be az irodába. 10 órakor lesz egy tárgyalás, amire még fel is kell készülnünk.
    - Hazavigyelek?
    - Dehogyis, hiszen kocsival vagyok, tudod.
    - Ja, tényleg. Nos, akkor mielőtt elmész, ezt feltétlenül el kell olvasnod. - Egy papírt vett ki a nadrágja zsebéből és felém nyújtotta. Kihajtottam és egy levél tárult a szemem elé. Látszott rajta, hogy sietve írták, kész macskakaparás volt az egész.

       "Kedves Rudolf!

               Miklós munkája miatt sajnos megint el kell mennünk, nem tudom Kittit magammal  vinni.
     
               Márta"

Hát... Ez velős volt. Döbbenten meredtem a levélre, majd Rudolfra.
- Hogy képes egy anya elhagyni a gyermekét? 
- Nem tudom, drágám. - sóhajtott Rudolf és elvette tőlem a papírt. - Nyilván velünk van a probléma...
- Hiszen ezt te sem gondolhatod komolyan! Mindketten csodálatosak vagytok! Mégis ki képes két ilyen embert elhagyni?
Rudolf csak mosolygott és felült, hogy velem szemben legyen. Közelségétől kicsit megszédültem.
- Nem mindenki gondol minket jó embereknek. - mondta csendesen. Kék szemei igézően ragyogtak.
- De én annak gondollak titeket.
- És ez nekünk  bőven elég.
Én pedig ismét boldog voltam...

Gyászos Április

Már a májusnak is mindjárt vége? Egészen elképesztő. Az idő úgy rohan, mint akit üldöznek. Borzasztó. Mindenesetre, még nagyon is időben vagyok, ahhoz képest, hogy a vizsgaidőszak kellős közepén állok. Máshogy is lehetne fogalmazni, de inkább nem részletezném. A lényeg, hogy készen vagyok ezzel is.  Előre is elnézést kérek, a május /a tervek szerint: "Májusi Kavalkád"/ valószínűleg csúszni fog a szigorlatok és egyéb nyalánkságok miatt. 
Jó olvasást!


Gyászos Április

Számlák, kamerafelvételek mindenféle hotelekből, számlák, megint számlák és még mindig számlák... Számokkal fogok álmodni. De egyáltalán mikor fogok lefeküdni???

- Megtaláltam!!! -hallatszott az üvöltés, amely felrázott kókadozásomból. - Itt van, a 10 millió, amin el fognak hétfőn bukni!!! 

Érdeklődve ugrottam fel az irathegyek közül és rohantam át a tárgyalóba. Péter, az egyik társam, lelkesen magyarázott. Sikerült. Meg fogjuk nyerni a pert. Végre!

Aznap 16 órája voltam bent az irodában. Nagyon kimerültem már. Karórámra pillantottam és csüggedten láttam, hogy  megint bent fogok aludni, ha reggel Rudolfhoz és Kittihez akarok menni. Többet aludhattam.
Majd szétszakadt a fejem, Péter pedig csak mondta és mondta. De legalább a pert meg tudtuk nyerni.
Mikor Péter befejezte a mondanivalóját, nagyot nyújtózva pakoltam össze a cuccaimat.
- Megint itt alszol? - kérdezte egy kolléganőm. 
- Igen, kénytelen vagyok. Amúgy is túl fáradt vagyok már, hogy hazavezessek.
- Tökéletesen megértelek. Ez a jó az egyedüllétben. Nem köt senki és semmi.
Már majdnem nyitottam a számat az ellenkezésre, de aztán hagytam annyiban. Végül is honnan tudhatta volna, hogy tulajdonképpen már nem vagyok egyedül? Hiszen senkivel sem osztottam meg az életemet az irodában. Nem mintha eddig lett volna mit megosztani velük.
Csendesen szedegettem össze a papírjaimat, hogy elvonuljak apró irodámba aludni. Nagyon fáradt voltam. Úgy éreztem, már pár óra alvás is életmentő lesz.

...


- Jó reggelt! Na ki hozott friss péksüteményt? - lobogtattam meg Rudolf orra előtt a zacskókat, amelyekben a zsömle, pogácsa és egyéb finomságok még frissek voltak.
- Szia! - mordult álmosan, a szemét dörzsölve. - Megint az irodában aludtál?
- Ennyire látszik??? - engedtem le csüggedten a kezeimet.
- Nem, egyáltalán nem látszik, drágám. A péksütemények. Hagyományos szombaton zöldséget is hozol. Ha bent alszol, akkor csak péksütemények jönnek.
Szemfüles. A piac nem esett útba az irodából jövet, viszont otthonról igen. Okos, nagyon okos.
- Kitti alszik még?
- Mint a tej. Fél éjszaka fent volt, nem akart aludni. 
- Mi történt? 
- Várta, hogy gyere.
Elmosolyodtam, miközben a konyhában pakoltam ki. Odáig voltam Kittiért. Minden percet imádtam, amit együtt töltöttünk. Teljesen levett a lábamról.
- Tudod, amikor nem vagy itt, alig bír magával. Arra gondoltam... szóval mit szólnál hozzá, ha ideköltöznél?
- Hogyan? - kérdeztem döbbenten. 
- Megértem, ha korainak gondolod, még nem is ismerjük egymást olyan régen.
- Nem, nem magam miatt gondolom korainak. Illetve talán miattam is, de nem lenne furcsa? Mit mondanánk Kittinek? 
- Kitti örülne a legjobban, ha végre lenne egy nő, aki foglalkozik vele.
- Nem akarom kiforgatni a szavaidat, de ez úgy hangzik, mintha csak hozzá költöznék. De azért vegyük figyelembe, hogy tulajdonképpen veled költöznék össze.
- Nem akarsz velem összeköltözni?
- Nem ezt mondtam. Csak... nem haladunk túl gyorsan? Hiszen még csak nemrég ismerkedtünk meg és szerintem mi még...
Megcsördült Rudolf mobilja. Rápillantott és szemét forgatva ennyit mondott: - Anyám az. Ha nem veszem fel, azt hiszi, háború tört ki. De ezt még feltétlenül folytatjuk, kíváncsi vagyok a mondatod végére. Szia Anya! Hogy vagytok?
Figyeltem, miközben beszéltek, így láttam, hogyan fehéredik el az arca. Baj volt, méghozzá nem is kicsi. Ezzel zárta beszélgetést: - Nemsokára ott vagyok.
- Mi történt? - kérdeztem, mikor letette a telefont. Egy pillanatig csak nézett, mintha nem tudná, hol van, aztán válaszolt:
- Apának szívinfarktusa volt. Bevitték a kórházba, de már nem... ő már nem...
Egészen addig nem láttam férfit sírni. Rudolf összeroskadt. Szó szerint. Lerogyott egy székre és zokogott. Odamentem és csendesen megöleltem. Mást úgysem tudtam volna tenni.

...


Kitti még sohasem volt temetésen. Miért is lett volna, hiszen csak 5 éves volt. Rudolf magyarázta el neki, hova is megyünk tulajdonképpen, és azt is, mi történt a nagypapával. Én pedig az az ember voltam, akivel az első fekete ruháját vette meg. Amíg Rudolf és az édesanyja a temetést intézték, mi elmentünk vásárolni. Sok dolgot kérdezett tőlem, én pedig igyekeztem úgy válaszolni, hogy mindent megértsen, amire szüksége van.
Gyönyörű, napos idő volt. A ruha megvétele után ettünk egy fagyit is. Sétáltunk a parkban és csak kérdezgetett. Mennyi kérdése volt! Elkápráztatott, mennyire logikus gondolatmenete van, ahhoz képest, hogy még csak 5 éves. Lenyűgöző volt!
Az egész napot együtt töltöttük, csak este vittem haza. Miután megfürdött, egyből elaludt, nagyon kimerült volt. Még a szokásos meséjét sem kérte, így hamar lesétáltam a földszintre, ahol már Rudolf várt.
- Sikerült mindent elintéznetek? - kérdeztem és leültem mellé a konyhaasztalhoz.
- Igen, úgy néz ki. Nektek milyen napotok volt? Találtatok ruhát?
- Persze, vettünk neki mindent, ami kell.
- Köszönöm, hogy vigyáztál rá ma!
- Ez csak természetes. Édesanyád hogy érzi magát?
- Fogalmam sincs. Nagyon erős, de félek, egyszer összeroppan. Rezzenéstelen arccal beszél mindenről. Nem látok belé... - Kezébe temette arcát és megdörzsölte fáradt szemeit. 
Igazából nem ismertem az édesapját. Egyszer találkoztam vele, akkor is csak pár mondatot beszéltünk, de nagyon kedves volt és nagyon szerette a családját. Nagyon jó volt a kapcsolata Rudolffal.
- És te hogy vagy? - bágyadtan elmosolyodott. 
- Kissé nyúzottan, de ahhoz képest jól.
- Pihenned kell, kimerítő napod volt. Vegyél egy forró zuhanyt, aztán próbálj meg aludni.
- Itt maradsz?
Nem tudtam neki nemet mondani. Szüksége volt a támogatásra. Az összeköltözésről nem beszéltünk azóta, hogy megtudtuk a szomorú hírt. Nem is bántam. Korainak tartottam. Nem azért, mert nem szerettem Rudolfot, éppen ellenkezőleg. De nem akartam elrontani a dolgokat. Hiszen így is volt elég baj...


...


A fájdalomra nincsenek szavak. Elönt minket, minden egyéb figyelmeztetés nélkül. Érezzük a kínt, amit csak ilyenkor érzünk. Kegyetlen, maró érzés, az idegeinkig ható méreg. Minden porcikánkat átjárja. Nem tudunk tőle menekülni, nincs olyan ember a világon, aki elmondhatná magáról, hogy még soha, semmi nem fájt neki. Úgysem hinne neki semmi. 
Nem csak nagy fájdalmak vannak. Vannak egészen aprók, olyanok, mintha egy tűvel megszúrtuk volna magunkat. Sokszor azt gondoljuk, ezek jobban fájnak, mint a nagy dolgok. 
De amikor az igazán nagy fájdalmak jönnek, azt kívánjuk, bárcsak visszajönnének a tűszúrások...


...

Mintha csak egy filmben lettünk volna, a temetés napján esett az eső. Fújt a szél, szaggatta a fákat, alig hallottuk a pap hangját. Kitti erősen szorította a kezemet, a másik kezét Rudolf fogta, aki közben az édesanyját is ölelte. Mária csendesen zokogott, bár ha hangos lett volna, nagy szélzúgásban azt sem hallottuk volna. Az ég szürke volt, a pár nappal ezelőtti ragyogás már odavolt. Ilyenkor hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha már nem is emlékeznénk rá, milyen is volt az. Csak egy távoli emlék. Talán a mi életünkben nem is volt ilyen. Csak a sötétség. Mindig csak arra emlékezünk.
Odamentünk a sírhoz. A szél majdnem kitépte az esernyőt a kezünkből. Kitti szorosan Rudolfhoz bújt, aki védelmezőn ölelte. A gyermek és a szülei között lévő kapcsolat sosem szakad meg. Ugye?


...



- Istenem, milyen fárasztó nap volt! - sóhajtott fel Rudolf és a kanapéra dőlt. Késő este volt, Kittit már lefektettük, ő is teljesen kimerült. - De legalább túl vagyunk rajta.
- Ki maradt édesanyáddal?
- Gerda nénikém. Az egész hetet ott tölti, hátha így nem lesz olyan magányos. Holnap mész dolgozni?
- Persze, új ügyünk van, még megpróbáljuk az elején elcsípni a dolgokat. De bejöhetnétek hozzám vacsorára Kittivel. Csak délig leszek bent az irodában. Főzök nektek valami finomat.
- Az nagyon jó lenne! - meleg mosolyt kaptam, és magához ölelt. Teste melege biztonságot nyújtott. Bár gyászos hónapunk volt, mégis az apró reménysugár, ami már február óta meg volt, nem hagyott el. Így hát, tovább bizakodtam. Úgy gondoltam, hogy jönnek még ránk szép napok is. Nem sejtettem, hogy a májusunk sokkal bonyolultabb lesz, mint azt vártuk...

Világváltó Március

Elkéstem... Csak egy perccel... Már május van és én még csak a márciusit írom... Sajnálom.. De megfelelő indokaim voltak. Mindenesetre az eddigiektől hosszabb, és remélem, jobb is... :)


Világváltó Március

Pörög az agyam, pörög az agyam és pörög, pörög, pörög, egészen a végtelenségig. Mi lesz itt még? Botrány? Szenvedély? Kárhozat? Világvége?

Talán világvége és kárhozat nem, de már komolyan ezen is eltöprengtem. Mert bár minden nagyon is bizonytalannak tűnt körülöttem, egyben mégis 100%-ig biztos voltam: nyakig ültem a szerelemben. Rudolf pedig semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy viszont vagyok szeretve. Meg kell hagyni, csodálatos volt. Amikor szerelmes vagy, már nem számít, hogy körülötted mi történik. Elmosódnak a határok valóság és képzelet között, így már nem érdekel, mi lesz. Megtörténik, vagy sem, te szerelmes vagy és csak ez a fontos.

Persze ez is átmeneti állapot, de hát kit érdekel ez ilyenkor?
Gyönyörű márciusunk volt. A télnek már híre hamva sem volt, csak az újjáéledés volt előttünk. Nem csak a természet, mi is újjászülettünk. Éreztük a porcikáinkban, a lelkünkben. Olyan jó volt megint boldognak és gondtalannak lenni! Aztán egy szép szombati napon, valamikor március közepén vissza kellett zökkenni a valóságba is.
Péntek este, sokáig voltam bent az irodában. Egy ügyünkben éppen áttörést értünk el, így rendületlenül túlóráztunk. Éppen ezért le kellett mondanom a vacsorámat Kittivel és Rudolffal, de kárpótlásul megígértem nekik, hogy másnap reggel megyek és reggelivel ébresztem őket.
Szombat reggel 6 órakor fáradtan, de annál lelkesebben keltem, hogy még egy piacra is beugorjak friss zöldségekért. Fél nyolckor már felpakolva robogtam a kertvárosba. Vidáman énekeltem a rádióval. Ekkor kaptam egy smst, ami egy kicsit kizökkentett a nyugalmamból. Féltem, Rudolfot is ki fogja. Megérkeztem és kapkodva összeszedtem a zöldségeket a kosaramba. Már ott is álltam a teraszon és kopogtam. Nem akartam felriasztani Kittit a csengővel.
Rudolf pár pillanat alatt már ott is volt. Széles mosollyal fogadott én pedig mielőtt bármit is mondhatott volna, kinyögtem:
-Anyám azt akarja, hogy holnap náluk ebédeljünk.
Rudolfnak az arcára fagyott a mosoly, én pedig besurrantam mellette az ajtón. A konyha felé vettem az irányt és közben igyekeztem másról beszélni.
-Kitti ébren van már? Nem még, ugye? Arra gondoltam, hogy egy zöldséges rántottát ütök össze, aztán csinálhatnánk valami klasszat, mondjuk elmegyünk az állatkertbe, vagy ilyesmi. Mit gondolsz?
- Holnap vasárnap. Ebéd az egész családoddal? - Rudolf ott állt a konyhaajtóban és elég zavartnak tűnt.
- Öhm, igen. Ugye nem probléma? - mosolyogtam rá a lehető legbájosabban.
-Nem, miért lenne az? - vont vállat és beállt mellém tojást felütni.
- Ne haragudj, nem tudok vele mit csinálni. Ha valamit akar, akkor azt megvalósítja.
- Te is ilyen vagy, szóval akár nemet is mondhatnál.
-Tudod, hogy nem megy. Neki nem lehet nemet mondani.
- Kitti is jöjjön? - kérdezte lemondó sóhajjal.
- Csak ha ki mered tenni  őt ennek a veszélynek. Az egész családom, nem is tudom...
- Majd eldöntjük. - Még egy sóhaj. - Szalonnát tegyünk bele?
- Miért is ne? Úgy az igazi a zöldséges rántotta... - vigyorogtam rá, mire kaptam egy puszit.
- Szóval állatkertbe menjünk... Nem arról volt szó, hogy még nem akarsz bemutatni a családodnak?
- Az alapötlet ez volt. Arra gondoltam, hogy ma abban a helyes kis olasz étteremben ehetnénk a belvárosban.
- Imádom, amikor terelsz, de akár az állatkert közelében is keresgélhetnénk és akkor holnap ehetnénk az olasz étteremben, amit szeretnél.
- Jó trükk, de nem. Egyébként az sem biztos, hogy ott lesz az egész család. Lehet, hogy csak anyáék lesznek ott. - ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom. - Melegíted az olajat?
Viszonylag rövid idő alatt találtam meg. Edmund volt az.
- Hallom cicám, hogy holnap banzáj lesz. - minden reményem szertefoszlott.
- Nem tudom, miről beszélsz. - adtam a hülyét.
- Á, szóval ott van Rudolf melletted. Talán, ha átmennél másik helységbe tombolni. - az ötlet kifejezetten jó volt, még akkor is, ha Edmundé volt. Átmentem a nappaliba.
- Mégis mi a fenét képzeltetek? - fakadtam ki fojtott hangon. - Szegény Rudolf idegsokkot kapott, hogy mindannyian ott lesztek!
- Rosszul fogod fel a dolgot. Csak egy szimpla családi ebéd.
- Mióta létezik nálunk "szimpla családi ebéd"? Anya mindig kiakad valamelyikünkre és egész nap azt hallgatjuk.
- Nem lesz semmi gáz Fanni, Rudolf normális, minden oké lesz.
- Pont az a baj, hogy normális! Mi mindannyian őrültek vagyunk!
- Van benne valami. Végülis nem számít, a lényeg, hogy megismerkedünk vele.
- Elegem van belőletek. - dühösen lecsaptam a telefont. Igazából nem értettem magam. Nemet is mondhattam volna. De képtelen voltam. Inkább győzködtem magam, hogy minden rendben lesz és legalább túl leszünk rajta. Már csak Rudolfot kellett meggyőzni.
- Ha jól  sejtem, az egész család ott lesz a holnapi ebéden. - mondta Rudolf, mikor visszamentem a konyhába. Nem válaszoltam, hanem elkezdtem a zöldségeket felvágni. Kíméletlenül. Csonkítani. Gyilkolni. - Ezt igennek veszem. Legalább túl leszek rajta nem igaz?
Ekkor dübörgés hallatszott az emeletről, majd végig a lépcsőn, egészen a...
- Fanni, Fanni, Fanni, itt vagy! - Kitti apró karjai öleltek át hátulról.
- Jó reggelt kiskisasszony! Hogy aludtál?
Nagyon jól éreztük magunkat aznap. Elvittük Kittit az állatkertbe, majdnem az egész napot ott töltöttük. Boldog voltam, amikor este egy forró kakaóval bevackoltam a kanapémra, hogy megnézzek valami filmet. Nem gondoltam a másnapra. Kár lett volna elrontani a kedvemet.

...

Másnap reggel az ablakomon beszűrődő napsugarakra ébredtem. Kinyújtóztam, majd átgondoltam a rám váró nap eseményeit. Ebéd. Család. Rudolf. O-ó.
Lelkiállapotomnak ellentmondva lassan behörpöltem a reggeli kávémat. Bekapcsoltam a tévét, és híreket néztem. Csak a rossz, rossz dolgok. Minden nap és egyre rosszabbak lesznek...
Pontban 10 órakor csöngettek. Rudolf és Kitti megérkeztek, hogy együtt autózzunk a szüleimhez. Jó hangulatban telt az út, bár  Rudolf szemmel láthatóan feszült volt. Nem ítéltem el miatta....

...

- A SALÁTÁT! A SALÁTÁT KÉRTEM! 
- JÓL VAN, AZÉRT MÉG NEM KELL ORDÍTANI!
Igen, ordítani nem kéne, de ők megtették. A családom hozta formáját, nem zavartatták magukat a vendégek jelenlétében. Csenge volt az, aki kiabálva követelte Alfonztól a salátát, miután az félreértette és a húst adta oda. Olyan zaj volt, hogy alapvetően nem csodálkoztam a félrehalláson. 
Nagyon kíváncsiak voltak Rudolfra és Kittire. A kislányt egyből elvitték játszani az unokahúgaim és unokaöcséim. Nagyon élvezték a játékot. Rudolfot pedig ellepték a testvéreim majd végül a szüleim is. Úgy tűnt, jól bírja a kiképzést.
Az ebéd szokásosan egy kisebb méretű katasztrófára hasonlított. Mindenki kiabált, úgy beszélgetett. Kiállhatatlanok voltak, mint mindig. És én ezért még jobban imádtam őket. 
Ott ültem és néztem őket. Kiabálva, nevetve beszélgettek. Már Rudolf is sokkal oldottabbnak tűnt. Arra gondoltam, hogy nincs is nekem másra szükségem. 

...

- Igazán kellemes fiatalember ez a Rudolf, drágám. 
- Igen, én is így gondolom.
- És a kislány is nagyon tüneményes. Láttad, milyen jól elvan a gyerekekkel?  Remekül beilleszkedett közéjük. Mondd csak, ti Rudolffal hogy álltok? Úgy álltok?
A szememet forgattam. Anya megkért, menjek ki vele a konyhába előkészíteni a desszertet. Csak én, senki más. Már vártam a kérdezősködését.
- Igen anya, úgy állunk. Jól megvagyunk, köszönjük.
- Ó, hát ez nagyszerű! Vihetjük a desszertet?
Döbbenten álltam meg. Micsoda? Nincs több kérdés? Lehetetlen...
- Jaj, ne vágj már ilyen fejet, édesem. Ha azt mondod, jól megvagytok, akkor az biztosan úgy is van! - rám kacsintott és kivitte az egyik tortát. Elképedve álltam a konyhában. Aztán erőt vettem magamon és utánamentem... 

...

Késő este, amikor már Kitti aludt, Rudolffal kibontottunk egy üveg bort. Letelepedtünk a kanapéra, Rudolf odahúzott magához és megölelt.
- Szóval? Mennyire volt borzasztó a mai nap? - kérdeztem vidáman.
- Egyáltalán nem volt borzasztó. A családod... mondjuk úgy, hogy érdekes...
- Á, szóval csak érdekes? Szerintem az őrült jelző jobban illik rájuk... Természetesen engem is beleértve...
- Őrült??? Hmm.... nem, nem vagy őrült... annyira. -vigyorgott szemtelenül.
- Szóval annyira??? Na megállj... -nem bírtam befejezni a fenyegetést, Rudolf egy csókkal belém fojtotta azt. Inkább nem ellenkeztem...
Mi lesz itt még? Botrány? Szenvedély? Kárhozat? Világvége? Nem... Inkább világváltás... Mert most már volt hozzá erőm. Rudolffal bármihez volt.

Februári reménység

Azt kell, hogy mondjam, a március nem volt zökkenőmentes. Beteg voltam, tönkrement a gépem, váratlan dolgok egész sorozata. Megdöbbentő, elkeserítő, boldogító és reménykeltő dolgok, melyek megszínesítették a mindennapjaimat. Ilyen körülmények között a "Februári reménység" megírása sem volt egyszerű. Kerestem az apró kapaszkodót, ami segít az írásban. Megtaláltam.

2014.03.26.
Februári reménység

Minden évben rám tör az utazhatnék. Ez az érzés nincs tekintettel sem arra, hogy milyen évszakban járunk, sem arra, hogy éppen milyen az időjárás. Mindig a lehető legrosszabbkor jön. 
Már a családom is megszokta, hogy van egy teljes hetem nélkülük, minden évben. Többnyire, bár a szüleim mindig kiakadnak. Részben megértem őket.
Az első ilyen utazásnál csak szimplán vidéki levegőre volt szükségem, úgyhogy fogtam magam, az első létező vonatra felpattantam és pár óra múlva már jól is voltam. A következő évben már egy külföldi utazáson törtem a fejem. És ez így ment már egy ideje.
Február első hetében történt, hogy ismét utazni akartam. Célállomás: Brüsszel. Lázasan keresgéltem megfelelő szállás  és repülőjárat után az Interneten, három nappal később pedig már utaztam is. Az utazás kellemes volt, hamar megérkeztünk. Ám amint leszálltam a gépről, nyugtalanság fogott el. Mintha valamit elfelejtettem volna. Képtelenségnek tartottam, hiszen a csomagommal is minden rendben volt és már Brüsszelbe is megérkeztem. Így hát elhessegettem a gondolatot és kíváncsian indultam felfedezni a várost. Még szebb volt, mint a képeken.
Egész nap városnézést tartottam, majd délután írtam Edmundnak egy emailt, hogy minden rendben és ne keressenek pár napig. A telefonom akkor már rég ki volt kapcsolva.
Így történhetett meg, hogy öt csodálatos napot töltöttem Belgiumban. Varázslatos hely,jó lett volna tovább maradni, ám a végén már volt egy kis honvágyam.
Kimerülten, de jókedvűen értem haza. Elindítottam egy mosást, aztán bekapcsoltam az üzenetrögzítőmet és ledőltem a kanapéra. Rengeteg üzenetem volt. A lendülettel, amivel lefeküdtem, riadtan fel is keltem. Rudolf hangja dörrent rám a rögzítőről. Teljesen kiment a fejemből. Rengeteg üzenetet hagyott, mivel nem reagáltam semmire. Bekapcsoltam a mobilomat is. Számtalan hangposta üzenet... Tudtam, hogy most nem lesz elég egy telefon, úgyhogy egyből össze is kaptam magam, kocsiba ültem és átvágtattam a város másik végébe.
Rudolf az egyik kertvárosi részben élt. Még sosem voltam náluk, csak a címét tudtam. Lázasan vezettem a házig. A kert nagy volt és gyönyörű, látszott, hogy Rudolf rendszeresen foglalkozik vele és nyilván értett is hozzá. Nekem csak egy kaktuszom volt a nappaliban. Ez az egy növény maradt nálam életben. 
Csengettem a bejárati ajtón. Délután 5 óra volt, fogalmam sem volt, hogy otthon van-e bárki is. Hirtelen motozást hallottam bentről, nagyot dobbant a szívem. A következő pillanatban nyílt az ajtó és ott állt ő. Amint megpillantott már csukta is volna be.
- Ne, kérlek, meg tudom magyarázni! Hallgass meg, kérlek! - megállt a mozdulat közben - Rudolf, kérlek!
- Na jól van. - szusszant egy nagyot - Gyere be!
Becsukta az ajtót, majd átvezetett egy nappaliba. Egyszerű volt, de otthonos. Hellyel kínált, ő is leült velem szemben és nézett. Én pedig nem tudtam, mit mondjak.
- Azt mondtad, meg tudod magyarázni. - kezdte ingerülten.
- Igen, meg, de az egész olyan bonyolult.
- Ó, szóval bonyolult? Ennél jobbat találj ki! Eltűntél egy hétre, nem válaszoltál semmilyen üzenetre, telefonra, aztán egyszer csak megjelensz a házamnál. Mégis mit gondoltál? Azzal, hogy bonyolult, nem fogod tudni elintézni.
- Tudom, tudom! De... nekem... egyszerűen el kellett mennem.
- Egy üzenetet mondjuk el tudtam volna képzelni! - Ingerülten kelt fel a fotelből és járkálni kezdett. - Kitti állandóan felőled kérdezősködött, fogalmam sem volt, mit mondjak.Valami bajod esett, vagy már megint...?
A mondatot nem fejezte be, de tudtam, mit akar mondani. Azt hitte, még egy csalódás, megint elveszítettek valakit. Odaállt az ablakhoz és csak bámult kifelé, én pedig őt néztem. Ezalatt a pár hét alatt nagyon fontos lett a számomra. Sokat gondoltam rá, míg Belgiumban voltam. Elképzeltem, milyen lenne, ha ott lenne velem, együtt sétálnánk a gyönyörű utcákon...
- Nem akartalak megbántani. Muszáj volt elmennem. Tényleg. Természetesen szólnom kellett volna. Kiment a fejemből. Sajnálom.
- Hol voltál? - hátra sem nézett.
- Belgiumban. Szabadságra mentem. 
- Úgy, hogy nem szóltál senkinek? 
- Mindig így szoktam. Csak Edmundnak szóltam. Elfelejtettem, hogy most már nem csak a családom van...
- Elfelejtetted?  - most már hátra fordult, de az arckifejezése nem ígért semmi jót. - Ezek szerint biztos nagyon sokat jelentünk neked Kittivel.
- Félre érted. Nem titeket felejtettelek el, sőt. Sokat gondoltam rátok. Csak azt, hogy szólnom kell másnak is, nem csak a családomnak. Elszoktam ettől.
- Akkor talán meg kéne próbálnod visszaszokni. 
- Annyira nehéz! Jóformán egyedül éltem mostanáig.  Nem tudok egyik napról a másikra változtatni. - észre sem vettem, de már járkáltam. - Nem tudom, mit kezdjek a helyzettel. Minden annyira megváltozott. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy menni fog...
- Szerintem pedig, nagyon is erős vagy hozzá. - A hangja már közvetlenül a hátam mögül csengett. Megfordultam és hátráltam. - Fanni... A saját érdekedben, meg kell nyílnod az embereknek.
Teljesen meg voltam zavarodva. Rudolf átlátott rajtam és bár ez megijesztett, mégis megnyugodtam valamennyire. Érthetetlen.
- Akarsz velünk vacsorázni? Kitti nemsokára megérkezik,a szomszédban van játszani. Szerintem örülne neked. - A férfi kedvesen mosolygott rám és már nem látszott rajta, hogy az előbb még veszekedtünk. 
- Köszönöm, az nagyon jó lenne! - mosolyodtam el most már én is.
- Remélem, elmeséled, milyen volt Belgium. Ha már nem kaptunk napi helyzetjelentést...

                                             xXx

Később, miután egy fantasztikus vacsora után hazatértem, még sokáig nem tudtam elaludni. Nem a sírás miatt. Az már egy jó ideje abbamaradt. Rudolfon és Kittin gondolkodtam. Még azután is, hogy megbántottam őket, kedvesek voltak velem. Szerettek. Akkor talán mégsem veszett el minden remény?

Pezsdítő Január

-Ugyan Fanni, mondjál már valamit róla! Itt ülünk egy órája és még mindig semmi! Kezdesz nagyon idegesíteni...

-Ez visszafelé is igaz. - morogtam bátyámra, mire ő még szigorúbban nézett rám. - Mégis mit akarsz hallani?

-Tudod jól, mit akarok hallani. - felvontam a szemöldököm, ő pedig folytatta: - Ő az első férfi, akivel szóba álltál öt év óta.

- Ez nem igaz! Hiszen...

- A munkatársaid nem számítanak, azt hittem, ez egyértelmű.

- Az utcában lévő pékkel is jóban vagyok.

- Ó, ne mondd! És, ha szabad megkérdeznem, hogy hívják??

A francba. Nem tudtam kikerülni a témát. Kinéztem a kávézó ablakán és elkezdtem beszélni.
Nem sokkal éjfél után munkatársamat kiengedték, így elbúcsúztam Rudolftól, hogy hazakísérjem. A férfi ideadta a névjegyét, hogy ha volna kedvem meginni vele egy kávét, nyugodtan hívjam fel. Én magam is meglepődtem, amikor odaadtam neki az enyémet.
A következő héten felhívott, hogy nincs-e kedvem vele ebédelni. Igent mondtam, mert szimpatikus volt. Az ebéd során megtudtam, hogy a felesége elhagyta, mikor a lányuk 1 éves volt és rá egy évre az ügyvédje kereste meg a válási papírokkal. Láttam rajta, hogy a dolog még mindig megviseli, ezért inkább a kislányól kérdezgettem. Odáig volt érte, nagyon lelkesen beszélt róla. Egy képet is mutatott nekem, ami nemrég készült az óvodában. A kislány tiszta apja volt. Hosszú, barna fürtjei olyan göndörek voltak, hogy hajsütővel sem lehetne jobbat csinálni. Kék szemei ugyanolyan barátságosan ragyogtak, mint Rudolfnak. Igazi kis szépség volt.
Másnap is együtt ebédeltünk, és a következő napon is, így ment ez két hétig. Akkor elhívott színházba a hétvégére. Régen vettem részt ilyen eseményen és megállapítottam, hogy már éppen ideje volt kitörnöm otthonról.
Az előadás után beültünk egy csendes étterembe, ahol volt szerencsénk az egyik bátyámmal összefutnunk. Edmund kíváncsisága pedig az egekig szökött, azóta sem bírtam lerázni. Így fordulhatott elő, hogy színház utáni hétfőn kettesben ültem vele egy kávézóban.
- Még valami információt esetleg? - kérdeztem gúnyosan, miután beszámoltam rövid ismeretségünkről.
- Ha jól emlékszem, nem említetted, hány éves. 
- 33. Szerintem kevesebbnek néz ki.
- Nem, tényleg nem néz ki annyinak. 
- Edmund, mielőtt bármit is gondolnál: csak egy kedves ember, aranyos kislánnyal, semmi több.
- Ó, hát persze. Nem is feltételeztem volna mást. - vigyorgott kajánul. Legszívesebben megütöttem volna. - Remélem tudod, hogy a családnak is elmondom.
- Azt nem teszed meg!  - döbbentem le.
- Anya ki fog ugrani a bőréből. Végre valami izgalmas veled is történik.
- Tudod mit? Csak nyugodtan mondd el  mindenkinek, hiszen Rudolffal csak barátok vagyunk. Nem is tudom miért csinálok belőle ekkora ügyet. És szinte már hiányoznak a családi telefonos konferenciabeszélgetések.
- Ó, drágám, ezért anya minimum vacsorát rendez, nem úszod meg egy egyszerű telefonnal. Mibe fogadjunk, hogy holnap délben megérkezik a meghívód?
Sajnos Edmundnak, mint oly sokszor ezelőtt, most is igaza lett. Másnap pontosan délben megérkezett a vacsorameghívás másnapra. Nem voltam annyira mérges, mint vártam, próbáltam méltósággal tűrni az egészet. De ahhoz képest, a vacsora kifejezetten csendes volt, annak ellenére, hogy az EGÉSZ család ott volt. Nem tudom, anyám mivel zsarolta meg a testvéreimet, de mindenki ott volt. Kulturáltan kérdezgettek, mindenki visszafogta magát. Hihetetlen volt. A nővéreimet, mintha kicserélték volna. Ez nem az én családom volt. De komolyan. 
Miután késő éjszaka hazaértem, lehallgattam az üzeneteimet. Rudolf kétszer keresett, ezért visszahívtam.
- Elfelejtettem, hogy vacsorázni mész. Milyen volt?
- Furcsa. Teljesen normálisan viselkedtek. Természetesen a téma te voltál, de minden rendben volt, senki sem kiabált és tányér sem tört.
- Érdekes lehet nálatok egy vacsora.
- És akkor még esküvőt nem is láttál. Vidám esemény szokott lenni.
- El tudom képzelni. Holnap ebédelünk együtt? 
- Persze. Szokásos?
-Igen. Nem bánod, ha Kittit is hozom? A hétvégére el akarom vinni a szüleimhez, és gondoltam örülne előtte egy közös ebédnek. Nem baj?
- Viccelsz? Alig várom, hogy lássam!
Elköszöntünk egymástól és lefekvéshez készülődtem. Magamban mosolyogva ágyaztam meg. Furcsa volt, mert boldog voltam. Nagyon boldog.

December

Nem terveztem, hogy ezt a történetet folytatom, hiszen csak a kényszer szülötte volt. De miután a nővérem tetszését fejezte ki, arra gondoltam, miért ne? Így hát ezt Neki írtam, sok szeretettel! :) :* Ja, és persze boldog újévet! 

2014.01.02.
December

Aznap éjszaka nem sírhattam, hiszen szilveszter volt. Pedig már több mint egy hónapja volt akkor, hogy éjszakánként nem tudtam aludni. Csak hánykolódtam az ágyamban, pörgött az agyam órákig, aztán egyszer csak eltört a mécses és reggelig sírtam. Le sem hunytam a szemem.

Kialvatlanul, fáradtan jártam be az ügyvédi irodába. Ott sem történt semmi érdekes, minden függőben lévő ügyünk lappangott. A karácsonyt a szüleimmel, a négy testvéremmel és a családjaikkal töltöttem. Ők boldogok voltak, én pedig annak örültem, hogy legalább három napig nem vagyok egyedül.

Úgy döntöttem, a szilvesztert a munkatársaimmal töltöm. Gondoltam, jobb, ha úgy teszek, mint aki élvezi a társasági életet, nehogy a családom bármit is megsejtsen. Ám valójában, amennyire vágytam a társasági életre, legalább annyira irtóztam is tőle.

Szívesen lettem volna ugyanaz a nő, mint aki abban a különleges álomban voltam. Kiegyensúlyozott, vidám, gondtalan. De a szomorú valóság az volt, hogy már öt éve nem éreztem magam ilyennek.

23 éves voltam, amikor a barátom, Kristóf eljegyzett. Nagyon boldogok voltunk. Az esküvőnket egy évvel a lánykérés után terveztük, hiszen Kristófnak már biztos megélhetése volt és én is szépen haladtam egyetemi tanulmányaimmal. Minden a nagy nap szervezése körül forgott. Nem volt nagy, de elegáns, olyan, amilyenre mindig is vágytam.

Az esküvő napján mindenki nagyon izgatott volt. Kristóffal az előző nap, már csak egy futó csókra találkoztam, utána anyám ráncigált magával egy utolsó ruhapróbára. Emlékszem, ahogy állt a ház előtt és boldog mosollyal integetett. Sosem fogom elfelejteni.

Az esküvő napjának reggelén kinéztem az ablakon és szomorúság uralkodott el rajtam. Esett az eső. Egész nyáron egy csepp sem esett. Természetesen az esküvőm napján kell esnie.

Még heverésztem ott egy darabig, aztán a családom nőtagjai rám rontottak, hogy keljek, hiszen már csak 10 óra van az esküvőmig! Az időjárással immár mit sem törődve, boldogan tettem eleget kérésüknek.

Egész délelőtt a hátralevő készületek folytak. Délután pedig a nővéreim rám adták álomszép ruhámat. Életemben nem éreztem magam olyan gyönyörűnek.

Mikor mindannyian készen voltunk, már éppen menni akartunk a templomba. Vártuk a vőlegényt. Ám a vőlegény helyett egyszer csak egy rendőrautó állt meg a házunk előtt. A biztos mondandójából csak halovány szavak maradtak meg bennem. Kristóf…baleset… ittasan vezető sofőr… halál…

Nem tudtam elhinni. Meghalt volna? Lehetetlen…  De mégis így volt.

Szellemként sétáltam ki a szakadó esőbe, hogy kiszellőztessem a fejemet. Azóta is úgy járkáltam a világban…

De úgy döntöttem, szilveszter este jól fogok szórakozni. Így hát, a munkatársakkal együtt ott ültem a szórakozóhely számunkra lefoglalt asztalánál. Próbáltam inni, de nem sok csúszott le a torkomon. Vidáman beszélgettünk, a többieknek pedig már nagyon jó kedvük volt.  Tényleg jól szórakoztunk. Senki sem tudta, hogyan történt, de egyszer csak az egyik üveg szétrobbant egy kolléganőm kezében. Az apró üvegszilánkok mindenkit értek, de nem foglalkoztunk vele. Kolléganőm kezéből ömlött a vér. A többiek nem igazán voltak beszámíthatóak, a látvány mindenkit sokkolt. Megkértem a csapost, szóljon a mentőknek, mivel nem volt nálam telefon. Amíg vártuk őket, az egyik kabátba csavartuk a lány kezét, aki csak meredt szemmel bámulta jobbját.

A mentőbe én is beültem. Megnyugtattam a többieket, hogy nem lesz semmi baj, én ott leszek Rita mellett. Valójában örültem, hogy nem kell velük maradnom. Így legalább lefoglaltam magam. 

Berobogtunk a sürgősségire. Természetesen tele volt olyan fiatalokkal, akiknek az óévet búcsúztató vad tombolásuk rosszul sült el. Aggódó szülők gyülekeztek, majd vitték el lekezelt gyermekeiket. Semmi nem volt nálam, így tétlenül figyeltem az embereket. Ritáról már egy ideje nem hallottam, így kezdtem türelmetlen lenni. A váró terem eközben egészen kiürült.

-Rokona van itt? – szólalt meg mellettem valaki. Odafordultam, hogy válaszoljak.

-Nem, egy kolléganőm. Szétrobbant a kezében egy üveg.

- Ó! – ennyi volt a férfi reakciója.

- És önnek? – kérdeztem, igyekeztem barátságos lenni.

- A kislányom. Elesett a nappalinkban, beütötte a fejét az asztal sarkába…

- Ó, Istenem!  - kiáltottam fel őszintén. – Igazán sajnálom!

- Nem ez az első balesetünk. – csóválta a fejét a férfi én pedig szemügyre vettem. Nem tűnt többnek 30-nál, de barátságos, kék szeme fáradtan csillogott. Az arca már-már túl szabályos volt. Rövid, barna haja kócos, mintha nem lenne elég ideje magára. Egy cserfes kislány mellett ezt persze meg is tudtam érteni.

- Eleven kislány? – kérdeztem mosolyogva.

- Ó, igen, de még mennyire. – nevetett fel boldogan. Hangja dallamos volt, olyan, ami egy kőszívű embert is felmelegít.

- Biztosan különleges dolog. – csúszott ki a számon, mire érdeklődve nézett rám. – Bocsásson meg. Nekem nincsen gyermekem.

- Ne búsuljon, ahogy nézem, még igencsak fiatal. Ráér még. – rám kacsintott és én is felnevettem.

- Hány éves a lánya? – kérdeztem, mielőtt megint elszomorodtam volna.

- Az újévben lesz 5. Borzasztó gyorsan nő. Olyan, mintha csak tegnap született volna.

-Elhiszem… Az unkahúgaimmal és az unokaöcséimmel ugyanígy vagyok.

- Sokan vannak?

-9-en… - döbbent arcát látva megint nevettem. – 5 idősebb testvérem van.

- Hűha… Hát, akkor maga biztos nem unatkozott gyerekkorában.

- Nem, tényleg nem…

- Menni készülök kávéért. Hozhatok önnek egyet?

- Igen, köszönöm! – mosolyogtam rá és figyeltem, amint végigmegy a folyosón. Egyenes tartását bárki megirigyelhette volna. Úgy lépdelt, mint egy uralkodó, széles vállai is passzoltak ehhez a képzethez.

- Nem nagyon bízok az ilyen katyvaszokban, de sajnos most csak ez van. – mondta mikor visszatért és felém nyújtott egy poharat. Ebben a pillanatban a nővérpultnál megszólalt egy szilveszteri duda. Mindketten meglepetten néztünk a falon függő órára.

- Boldog újévet, kedves… - köszöntött és nyújtotta felém poharát koccintásra.

- Fanni. A nevem Fanni. És persze önnek is boldog újévet kívánok, …

- Rudolf. Örülök, hogy megismerhetem! Hát akkor, sikeres esztendőt!

Majdnem kiesett a pohár a kezemből. RUDOLF????

Novemberi ragyogás

Ma megnyitottam azt a dokumentumomat a számítógépen, amiben a blogomhoz tartozó vázlataimat tartom. Kár volt. Megdöbbenve vettem észre, hogy sokkal több piszkozat van benne, mint amire emlékeztem. Erre ma képes voltam még egyet beleírni. Úgyhogy erőt veszek magamon és most már tényleg feltöltöm őket. Komolyan. Ezt bizonyítandó, a legutóbbival kezdem. 
A minap kaptam egy kis házi feladatot az iskolában. Történet írás. Szoktam ilyet csinálni, de nem határidőre, ami nagyon sokat változtat a dolgon. Mindenesetre a szituációtól függetlenül azt hiszem, ez /ha nem is olyan kidolgozott/ megérdemli, hogy kiírjam. Íme!

2013.nov.20.

Novemberi ragyogás

 Egy nap felébredtem, és egy másik világban találtam magam. Már a lakásban is éreztem a változást, de ahogy kiléptem az utcára, már biztos voltam benne, hogy valami történik. Szétnéztem, és a lélegzetem is elállt. A novemberi hideg ellenére a fák zölden pompáztak, minden virág újraéledt. Elképesztő volt a szín kavalkád, ami odalent várt. Talán ennyi színt még nem is láttam egyszerre, egy helyen. A napsütésben minden olyan fenséges volt. Egy teljesen új világ.

Nem nézelődhettem örökké, hiszen találkozóm volt aznap reggel. Pár utcányira a lakásomtól volt egy kávézó, ahol egy barátom már minden bizonnyal várt rám. Sietnem kellett, már majdnem elkéstem. Annyit viszont még megengedtem magamnak, hogy útközben az emberek arcát figyeljem. Sokan haladtak el mellettem, és mindenki arca mást mutatott. A felnőttek komoran mentek munkahelyeikre, a tinédzserek unottan baktattak az iskolába. Ők még nem érezték a világ változását. Csak néhány arcon láttam azt a különös ragyogást, amit a természetben is éreztem. Ez pedig a gyermekeké volt. Ahogy haladtak szüleikkel az úton, ámulva nézték a virágokat, a fákat, amik mintha csak nekik tündökölnének úgy. Legalább ők látták, amit én is.

Amikor megérkeztem a kávézóba, az dugig volt emberekkel. A barátom, Rudolf, már a pultnál ült, a mellette levő üres szék pedig nyilvánvalóan rám várt.

-Jó reggelt! Micsoda tömeg van itt ma reggel! – köszöntem boldog mosollyal és lehuppantam mellé. – Hát nem csodás ez a reggel?

-Milyen friss vagy ma reggel. – mordult rám Rudolf kevésbé lelkesen. Elszomorodtam. Ő sem vette észre a változást. –Minek köszönhető, hogy reggel hétkor itt találom magam egy vödör kávéval?

Rendeltem magamnak kávét és péksüteményt, majd izgatottan fordultam vissza barátomhoz.

-Elkezdődött! – a várt hatás természetesen elmaradt, Rudolf értetlenül nézett rám.

-Mi kezdődött el?  - Mihelyt kimondta kérdést, már láttam is rajta, hogy tudja a választ. – Micsoda? Mit beszélsz? Az mégis hogyan lehet? Honnan tudod?

-Egyszerűen érzem. - vontam vállat.

-Azt állítod, hogy a világ ma meg fog változni? – nézett rám hitetlenül Rudolf.

- Talán nem ma. De az első jelei már jelentkeztek. – Abban a pillanatban, hogy befejeztem a mondatot, a kávéházban lévő televíziót felhangosították, így hallottuk a legfrissebb híreket: Háború a világ túlsó felén. Gyilkosság a parlamentben. Tömeges börtönlázadások.

- Mi a fene…? – kérdezte döbbenten barátom. Rám nézett, én pedig megpróbáltam nem „én megmondtam” ábrázattal nézni rá. Nem sikerült.

- Ez még nem minden! – folytattam – Ha most kimennénk az utcára, látnád, amit mi is.

-Mi? – vonta fel szemöldökét a többes számra.

- Ó, igen! – bólogattam hevesen. – A gyermekek is észrevették. Még elég tisztalelkűek, hogy rácsodálkozhassanak a változás szépségeire. Gyere, nézd meg te is őket!

Gyorsan kifizettem a reggelimet és kiráncigáltam Rudolfot az utcára. Pont akkor sétált arra egy fiatal nő, a kb. 5 éves kislányával. Az anyuka elmerültem magyarázott a kislánynak, de az rá sem hederített. Tekintete körbe-körbe járt a fák, virágok és az ég között. Szemmel láthatóan le volt nyűgözve a novemberi ragyogástól.

-Látod?  - kérdeztem Rudolfot, még mindig a kislányt nézve. – Ő már látja, amit az emberek már csak akkor fognak észrevenni, ha a változás megtörtént.

- És ez a változás…

- Hogy jó lesz-e, vagy sem? – fejeztem be a kérdését. – Ez csak rajtatok áll. Túl sok gyönyörű dolog van ebben a világban ahhoz, hogy rosszra forduljanak a dolgok.

- Mi az, hogy rajtunk áll? Ezt hogy érted?

Rudolf erre a kérdésére már nem kapott választ. Oldalra nézett, de már senkit sem talált maga mellett.

                                                                        

                                                                          xxx

Felébredtem és kinyitottam a szemem. Nem éreztem semmit sem a levegőben. Ez is csak egy ugyanolyan szerda volt, mint a többi. Amikor kiléptem az utcára, ugyanaz a látvány fogadott, mint a többi novemberi reggelen. Nem volt ragyogás, nem volt vidámság. Nem mentem kávézni, nem várt semmilyen Rudolf. Csak egy ködös emlék élt bennem, amely minden éjjel megjelenik az álmaimban. Egy jobb és szebb világról.